Cigánybál a Hiltonban

Indul az új kópéregény (magyarul pikareszk szatíra)! Egy részlet:

Az egész úgy kezdődött, hogy a Dévai Jancsit meghívták egy találkozóra. A meghívót a titkosszolgálat kézbesítette, ami azért volt gesztusértékű, mert Dévainak eddig a titkosokhoz nem volt másképp köze, csak mint megfigyelt személynek.

János urat kellemesen érintette, hogy a százados nem a börtönbe szóló meghívást közvetített, hanem egy titkos megbeszélésre invitálta, ahol a párton belüli ellenzék óhajtott konverzálni az alakuló polgári ellenzék tagjaival. A Magyar Szocialista Munkáspárt ugyanis elvezette az országot egy olyan mély szakadékba, amelyből már háborúval sem lehetett kimászni. Persze ezt egyedül nem lett volna képes megtenni, kellett hozzá a nagy testvér, a Szovjet KommunistaPárt hülyesége és tehetetlensége.

Dévai Jancsi tehát kivasalta a jobbik ingét, nyakkendőt kötött, és beült a nagy fekete autóba. A sofőr indított, és a történelem elindult Füles Géza felé.

Az újabb folytatásos itt tekinthető meg: https://folytatasos.wordpress.com/ciganybal-a-hiltonban/

Kategória: Cigánybál, Folytatásos regény, Hilton, Kópéregény, Regény, Uncategorized | Címke: , , , , , , , , , | Megjegyzés hozzáfűzése

A Bárka

Leírás:
Földvári György filmregénye Noéról és a bibliai özönvízről, egy ismeretlen, özönvíz előtti világ izgalmas történeteivel ismertet meg bennünket, és ami talán a legizgalmasabb: bepillanthatunk a régvolt nagyhatalom: Atlantisz és a mennyei sergek küzdelmébe. Persze vannak itt szerelmi szálak és a későbbi történelembe vezető legendaátiratok is…
A szerző az 1970-es évek dereka felé a Pécsi Egyetemi Könyvtárban dolgozott, és megismerkedett a Sziriat Oszlopai című, a vízözönről szóló hagyományokból élő vízözöntörténetet építő kitűnő könyv szerzőjével, Várkonyi Nándorral. Az író akkor már visszavonultan élt, nagyothallása szinte falak közé zárta. Ám a könyvéből született annak idején Kodolányi János Vízözön című regénye, amely a sumér eposzi történetet dolgozta fel.
Várkonyi felvetette Földvárinak: ha már elég idős lesz ahhoz, hogy elkezdje: írja meg a másik végéről az özönvizet: a bibliai Noé és a bárka történetét, amelyről amúgy sokkal kevesebbet tudunk, mint Ut-Napistimről és az ő bárkájáról.
Most jött el az idő. A filmre kívánkozó regény elkezdődik, folytatásai hetenként olvashatók.(részletek elrejtése)

A Bárka. Folytatásos filmregény

A Bárka. Földvári György filmregénye Noéról, Atlantiszról és a vízről
I. rész 

Nulladik fejezet

És megnyílt a Völgy Kapuja, leomlottak és a Föld mélyébe vesztek a Nagy Gát őrző sziklaormai, és harsogva zúdult az Óceán vize a békés tájra, gyökerestől tépve ki a pálmákat, az olajfákat és a mirtuszbokrokat.Akkor már negyven nap és negyven éjszaka zuhogott az eső. Megnyíltak az égnek csatornái, ahogy azt a hírmondók annakelőtte megjövendölték. De ez önmagában nem lett volna baj. A bajok ott kezdődtek, amikor Atlantisz előtt felforrt a tenger…
…Nem, a bajok igazából ott kezdődnek, hogy senki sem szeret előszót olvasni. Tudom, mert szerkesztőként nagyon sok elő- és utószót, fülszöveget és jegyzetet írtam. Ezeket csak az olvassa el, akinek muszáj. Viszont most kénytelen vagyok elöljáróban elmondani néhány dolgot a könyvvel és a Vízözönnel kapcsolatban, amit jó lenne, ha minél többen elolvasnának, mert egyébként nem biztos, hogy otthon találják magukat a regény világában. Noé ugyanis mai történettudomány fogalmai szerint a történelem előtti időkben élt – ha élt -, és a történetírás semmit nem tud kora társadalmáról, egy településnév, egy dűlőnév sem sok, annyi sem maradt fenn a víz alá került országokból. Ezért aztán bocsássa meg nekem az olvasó, ha a mondák szabad felhasználásával magam találom ki a társadalmat és a településeket, országokat, hegy- és vízrajzot, sőt a történelmet is. Állítólag Atlantisz nem létezett, vagy ha igen, akkor nem ott, ahol a régiek szerint volt. Én regényt írok, nem ragaszkodom a holt tényekhez és tudományos feltevésekhez: készpénznek veszem a filozófus Platón elbeszélését az elsüllyedt kontinensről. Hogy a Földközi-tenger keletkezését azonosítom az Özönvízzel, valószínűleg megbotránkoztat sok történészt és földrajztudóst – de tessék figyelembe venni, hogy amit írok, az valószínűleg nem a való igazság, hanem egy új vízözön-legenda. A kb. nyolc-kilencezer évvel ezelőtti kataklizmának, amely Gibraltár környékét és a mai Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia – és a Kanári-szigetek – vidékét sújtotta, ma is kézzel fogható nyomait találhatjuk. Őskori emberek által telerajzolt sziklafalak, amelyek hirtelen vízszintes helyzetből függőlegesbe fordultak, régvolt tenger által otthagyott hatalmas sómezők és sólencsék 150-200 méterrel a mai tengerszint felett, a sziklarajzok tanúsága szerint hirtelen kiszáradt erdők és mocsarak mind arra mutatnak, hogy valami gyors és alapos változás zajlott itt a történelem hajnalán.Várkonyi szerint a kanári-szigeti emberek meglepetten fogadták az első odatévedő középkori portugál hajósokat, mert azt hitték, rajtuk kívül mindenki odaveszett a nagy kontinens elsüllyedésekor. Higgyük el ezt is, és akkor már csak a Mauritániában látható 27 kilométer átmérőjű kráter keletkezését kell belevennünk a történetbe. A kráterből most külszíni fejtéssel vasércet bányásznak. Hogy kisbolygó volt az a hatalmas darab vas, ami ott becsapódott, vagy űrlakók utazó városa: erről is azt gondolunk, amit akarunk, és hogy mit akarunk, majd kiderül a regényből. A legtöbb vízözön-legenda arról beszél, hogy több özönvíz fordult elő a Földön: új ég, új föld támadt mindegyik után, és a megmaradt emberek isteni segítséggel újra meg újra felépítették a maguk társadalmát, mindent elölről kezdve, úgy, hogy a vízözön előtti világból nem maradt semmi. Ez megmagyarázná akár azt is, hogy a 175 millió évvel ezelőtti – feltételezetten első – emberőstől mért kellett ennyi időnek eltenie ahhoz, hogy felépüljön mai társadalmunk. És most kezdjük az elején: merüljünk alá az özönvíz előtti emberek életébe.

1. fejezet

Noé egyszerű pásztorember gyermeke volt, a legkisebb az életben maradt hat közül. A hetedik, a legszebb, legtehetségesebb, az elsőszülött, apjának legnagyobb reménysége, akiről a vajákos azt mondta: a világ megmentésére és uralkodásra született: hét éves korában beleesett egy gőzölgő forrásba, és odaveszett. Nem a vízbe fúlt bele, hanem a fölötte gomolygó, szúrós szagú, sárga ködbe. A két juhászbojtár, aki érte indult, napokig élet-halál közt lebegett, és sohasem lettek többé egészségesek. A holt gyermek ottmaradt a forrásban, pár nap alatt belesüppedt az iszapba, szép, barna fürtös fejét egyre vastagodó, sárga kéreg lepte be. Anyja majd beleőrült a bánatba, de már akkor öt gyermek zsivajgott körülötte – mind leány – és szíve alatt hordta a legkisebbet, a hetediket. Nemsokára megszületett, fiú lett, szép, erős, nagyétvágyú fiú. Megholt testvére után, mivel úgy gondolták, hogy arra született, hogy pótolja amannak hiányát, őt is Noahnak nevezték el, ami a pusztaiak nevén, ahonnét ősei származtak, azt jelenti: A Vizek Ura. A vének ugyan először ellenezték, mivel rossz előjelnek tartották, hisz az a fiú, aki először viselte ezt a nevet, egy forrásban lelte halálát, de a Vének Tanácsának vezetője, aki még látta gyermekkorában az Úrnak Házát, álmot látott. Az álom veleje az volt, hogy a gyermek egy sajkán ringott, mérhetetlen vizek tetején, felette ott ragyogott a Színek Íve, amit nem látott élő ember, amióta Atlantisz felbontotta az Úrral kötött szövetségét. És távolról, halkan, de messzehangzón, szólt az Úr hangja: „Én választottam e gyermeket, mert ő lesz az emberek legnemesebbike!”

És a visszhang még akkor is szólt az öregember fülében, amikor felébredt. Azonnal hívatta a szülőket, és mondta nekik: „Nevezzétek Noahnak, mert senki nem érdemes az élők közül jobban e névre.”És a gyermek szépen cseperedett, viruló egészségben, és amikor öt esztendős lett, apja azt vette észre, hogy a kisfiú többet tud a körülvaló világról, mint ő maga. Elvitte hát a tanítóhoz, aki azt mondta, nincs már mire megtanítsa. A gyermeknek bölcsektől kell tanulnia, a képek és szavak tudományát, a világ igazi történetét, az ég titkait, idegen népek nyelveit, és a számokkal való bánást. Apja tehát kiválasztott a nyájból tíz kövér juhot, és elindult a kicsi fiúval a város felé, amelyet azóta is, hogy az Úr elhagyta a népet, Bab-Élnek, Az Úr Kapujának hívtak. Elhagyván a legelők síkságát, egy folyó mentén indultak el a messzi város felé. Vízfolyással szemben haladtak, amerre a Nap kel. Gyalogoltak, hiszen a juhokat nem lehetett szamárhátról hajtani, a két csacsinak egyébként is elég volt a málha, amit cipelniük kellett. Lámekh, Noé apja, bár már régóta a Füstölgő Hegyek és a Methusélah mocsarai közt elterülő nagy, füves lapályon legeltette nyájait, járt Bab-Élban, sőt azon túl is, a lovaskirályok földjén, ahol a folyómedrekben csengő koccanásokkal verődnek egymásnak az aranykavicsok – és amire nagyon büszke volt, járt a nagy vizen túl is, Atlantisz szép és hatalmas országában, amelyet magukat az Isten fiainak nevező, magas, szőke emberek – vagy ahogy a Völgy Kapuján innen szóltak róla a legendák, ezeknek ősei, az óriások – alapítottak. Ezek afféle tudós és kereskedő népek voltak. Hajóikkal átszelték a tengert, mert titokzatos szerszámaik mindig megmutatták nekik, merre menjenek. A hajók erősek voltak, de könnyűek, hajlított deszkákból készült a testük. A Termékeny Földek népei sohasem tudták nemhogy utánozni, de még ésszel felfogni sem, hogyan lehet ilyen hatalamas úszó házakat építeni. Amelyik közülük használt már evezőt, jobbára fatörzsből vájt bödöncsónakon, papiruszból, gyékényből kötözött tutajon vagy állatbőrökből varrt kenun utazott a vízen, és óvakodott attól, hogy elhagyja a partvidéket, kitéve törékeny hajóját az elemek játékának. Az atlantisziak arannyal, drágakövekkel fizettek a föld terményeiért és a gyapjúért, karavánokat indítottak a messze Kelet országaiba ritka fűszerekért és illatszerekért. Mert Atlantisz földje korántsem volt olyan termékeny, mint a Völgy Kapuján innen eső világé. De Atlantisz emberei voltak a Tudás hordozói, Isten fiainak örökösei, akik tudták, hogyan szedjék elő a föld mélyéből az aranyat és drágaköveket, tudták, hogyan kell csodálatos építményeket emelni kőből és földből, ismerték a tűz titkait, amely csengő kővé változtatja a sarat, és megolvasztja az aranyat és ezüstöt. Mind ez ideig nem használták arra ezt a tudást, hogy fegyverrel hódítsák meg maguknak a Termékeny Földek lankáit és síkságait, bár megtehették volna. Ám a hírek szerint már készült a veszedelem: Atlantisz királyai gonosz terveket szőttek a völgylakók ellen.

Folytatás: október 24-én délután 14.30-kor.


A Bárka. Földvári György filmregénye Noéról, Atlantiszról és a vízről
II. rész

*

Noé napkeltétől napnyugtáig hallgatta apja végtelen történeteit a mesés Atlantiszról és a keleti puszták és hegyek büszke és vad lakóiról, és nem esett nehezére a járás. Patakokon, kisebb folyókon kellett átkelniük. Lámekh nem kereste a gázlókat, emlékezete megőrizte, merre vannak, és bár egy-egy faóriás, ami régen tájékozódási pontot jelentett, kidőlt, a sarjerdők helyett itt-ott valódi őserdő nőtt, máshol emberi hajlékok épültek a vadon helyén – mindig tévedhetetlenül odatalált. A kis Noé büszke volt rá, hogy ilyen apja van.

Két éjszakát a szabadban töltöttek. Nem zavarták őket vadállatok, se rossz szándékú emberek, pedig a hírek szerint nem volt különösebben biztonságos hely a folyó környéke. Harmadnap súlyos, sötét felhők jöttek, és eleredt az eső. Nagynehezen átkeltek egy megduzzadt patakon, és a sárban csúszkálva felértek egy erdős domb tetejére. Eddig ösvények, csapások vezették őket, vagy úttalan utakon játak, most viszont igazi út kanyarodott a lábuk alá, ciklopkövekkel kirakva.

– Ez az óriások útja – mondta Lámekh – Akkor építették, amikor még a Termékeny Földek egy fennsíkot alkottak, az Óceántól a keleti sós tavakig. Amikor a Völgy lesüllyedt, és felemelkedett A Völgy Kapuja, az óriások elmentek. Hogy hova, nem tudja senki közülünk. Itt hagyták nekünk az útjaikat és az árkaikat, amelyekben a hegyi folyók vizét vezették a városaikhoz. Az árkok kiszáradtak, hisz azóta más folyók folynak másfelé. A városok elpusztultak egy kivételével. Ezt pedig, ha az eső majd alábbhagy, és a ködfelhő látni engedi, ott látod, túl a völgyön. Megérkeztünk Bab-Él városához.

A kisfiú addig még falut sem nagyon látott. Amikor az esőfüggöny fellebbent, és áttört a vastag felhők közén a napsugár, káprázó szemmel nézte a hatalmas várost. A masszív, kőből épült, széles, magas városfalon, szemben velük óriásokhoz méretezett kapu állt, ciklopgerendáját tartó karcsú oszlopai előtt két hatalmas kék kőoroszlán őrködött. A kövesút enyhe kanyarral ereszkedett le a völgybe, ahol szürke kőhíd ívelt át egy patakon – és egy újabb enyhe ívvel befordult a kapu nyílásán a városfal mögé. Tornyok, magas háztetők erdeje látszott a fal mögül, a szemközti dombra kapaszkodó utcák mint pókháló szövevénye, körutakon átvezető sugárutak hálózata, és házak, kicsik, nagyok, földszintesek és emeletesek, kőből, fából, agyagból építettek, sokféle tetővel, bár a legtöbbnek alacsony oromfallal övezett lapos teteje volt. A gyermeket lenyűgözte a látvány, sohasem felejtette el, azontúl minden városban ezt a képet kereste. A város legmagasabb pontján állt a templom, amit az Úrnak építettek, hogy megengeszteljék azért, mert semmibe vették parancsait. Hatalmas, fehér oszlopai messzire világítottak, és homlokzatán ott tündökölt az Úr szeme, a Mindent Látó Szem.

Leereszkedtek a hídhoz. A juhok megálltak a híd előtt, és csak akkor indultak el, amikor Lámekh elővette a kolompot, és rákötötte az egyik szamár nyakára. Átvezette a kolompoló szamarat a visszhangosan döngő kőhídon, és a birkák jámboran ballagtak utána, bár a lábuk reszketett a félelemtől. Lassan eljutottak a városkapuhoz. Noé most csodálkozott el igazán a méretein. Ahogy felnézett, az oszlopok mintha a végtelenbe futottak volna; szinte az égbolt magasságában lebegett köztük a kőgerenda.

A kapuőrzők megállították őket, és kifaggatták, honnan jönnek, miért akarnak bemenni a városba, meddig szándékoznak maradni. Lámekh válaszai hallatán kezdett rádöbbenni Noé, hogy hosszú-hosszú ideig kell ittmaradnia. Olyan hosszú ideig, ami egy kisgyereknek majdnem azt jelenti: örökké.

Behajtották a piactérre vezető hosszú, egyenes útra a juhokat. Noé szeme itta a város látványát: nem nagyon ért rá a részletekre figyelni, olyan lenyűgöző volt a föléjük tornyosuló, díszes faragványokkal borított házfalak mindig változó képe, és a városi forgalom. És a nagy templom terén, amely magába fogadta a bölcsek iskoláját is, a nyüzsgő tömeg igazi vásári forgataggá változott. Messziről jött emberek kínálták áruikat, tarka sátrak alatt, vagy a csupasz kövön, leterített kendőről, amit egy modulattal batyuvá lehetett kötni, hogy a vállukra vetett bot végére akasztva ballagjanak vele tovább. Arany és drágakő annyi hevert itt szerte, hogy annyit Noé eladdig elképzelni sem tudott. Kelet drága fűszerei illatoztak, mellettük nem éppen illatos halakat árultak ágyékkötős halászok, és a déli fal árnyékában púpos zebumarhák, kecskék és juhok serege pihent vásárlóra várva. De embereket is árultak, barna, fekete, mezítelen férfiakat és nőket, mindenféle korúakat: voltak köztük gyerekek is.

– Rabszolgák – mondta Lámekh – messzi vidékről, meghódított népek fiai és leányai, akik itt azt a munkát végzik, amit a városiak lealacsonítónak tartanak sajátmaguknak. Nézd, mindegyikük vállába bele van sütve a bélyeg, hogy mindenki tudja róla, nem emberrel van dolga, csak szolgával, eleven szerszámmal.

– Nem emberek? – kérdezett vissza Noé.

– Nem tartják őket annak. Ha egy rabszolgát megölsz, annyit fizetsz érte, mint egy öszvérért. Uraik azt tesznek velük, amit akarnak.

– És ha meg akarják őket ölni?

– Azt egy rendes gazda soha nem teszi, hiszen nem ellensége magának, hogy ezzel a vagyonát csökkentse. Ha valamelyik rossz fát tesz a tűzre, ide hozzák, és eladják. Hadd vesződjön vele más!

Noé nem ért rá a rabszolgák dolgán töprengeni, mert megérkeztek. Az iskola árnyékos oszlopcsarnokában hatos, tizenkettes csoportok figyeltek egy-egy szakállas bölcs magyarázatára. Az egyik útbaigazította Lámekhet a belső, négyszögletű udvar felé, ahol Um- In, a főpap, az iskola vezetője tanított.

– Dícséretes – mondta a főpap – nem goldolná az ember, hogy egy ilyen kicsi fiúcska ennyit tud a világról, és ilyen világos fogalmai vannak a számok tudományáról. Ruhát, alvógyékényt hoztatok? – Akkor, kicsi fiam, No-Ah, le is kucorodhatsz oda! Nem guggolva, ahogy otthon szoktátok, hanem úgy, ahogy a többiek: leülsz, és keresztbe teszed egymáson a lábaidat… Úgy, és most, Lámekh, amint látom, gondoltál arra is, hogy az iskolának el kell tartania a fiadat, amíg itt tanul. A tíz juh, a gyapjú és a tej egy évre fedezi a gyermek ellátását. Egy év után eljöhetsz újra, hogy találkozzatok, és ha olyan fogékony és éles eszű a fiad, amilyennek látszik, az iskola akkor öt állattal is megelégszik. A városnak szüksége van pallérozott elméjű fiatalokra, olyannyira, hogy hajlandó legalább felerészben átvállalni taníttatásuk költségeit. A karám ott hátul van, Pa-Gan, a pásztor majd átveszi tőled a juhokat. A holmit tedd le a kapusfülkéhez.

A búcsúzás csak egy intés volt, Noé ott maradt ülve a Mester előtt. Apja elintézte az intézendőket, és indult vissza a családhoz.

2. fejezet

Atlantisz városa fürdött a napfényben. Az eloxált alumíniummal és arannyal borított tornyok és tetők messze csillogtak a fényben. Ez volt Atlantisz nagy felfedezése, a vörös földből készült fém, amelyet a görögök később „orekhalkhosz”-nak neveztek, de fogalmuk sem volt róla, milyen fém lehet az. És még egy: az Isten fiai tudták, hogyan tegyék a szürke fémet, amely a napvilágnál hamar elvesztette fényét, aranyhoz hasonlóan csillogóvá.

Atlantisz szellemi fölényét az adta, hogy az Isten fiai alapították. Ahogyan az a Bibliában áll: „És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mindazok közől, akiket megkedvelnek vala…Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nékik. Ezek azok a hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak.”

Isten fiai mind szép szál legények voltak, szabályos arccal és isteni arányokkal. Az egyetlen, ami nem emberi eredetüket mutatta, a szárnyuk volt. Mindegyikük lapockájából kinőtt két nagy, fehér szárny, amellyel repülni is tudtak. Anyjuk kilétét sűrű homály fedte, ám lehetséges, hogy igaz, amit a régiek meséltek esténként a pásztortüzek mellett: hogy az Úr, mivel nem volt elégedett legfőbb teremtményével, az emberrel, bár a hetedik napon megpihent, a nyolcadikon folytatta a teremtést, és kísérleteinek eredményei ezek a daliás, kékszemű angyalok. Ugyanis állítólag Ádámot saját képére és hasonlatosságára akarta teremteni, de egy hirtelen lezúduló eső kicsit átmosta az agyagot, amiből formálta, és eléggé tökéletlen lett: szűkebb vállakkal és mellkassal, a víz által lemosott agyag kis pocakká formálódott, és az egész alak kisebb lett, mint a minta. Ez már a hatodik nap végén történt, szorította az idő, kénytelen-kelletlen belelehelte hát az isteni lelket, de tudást nem adott hozzá. Úgy gondolta, majd kijavítja a megszentelt hetedik nap után. Csakhogy közben, mivel Évát is megformálta sebtiben, az emberek egyrészt ettek a tudás fájáról, vagyis öntudatra ébredtek, és kezdték érteni a körülöttük való világ dolgait; másrészt szaporodni kezdtek, és már nem lett volna egyszerű mindegyikük formai hibáit korrigálni. Évával igazából Isten nem volt nagyon elégedetlen, úgy látta, az emberek sokasodó leányai is szépek. Teremtett hát angyali férfiakat, akik valóban hasonlítottak hozzá, és beküldte őket az emberek leányaihoz, hogy szép és okos utódok nemzésével nemesítsék meg az emberi fajt.

Ekkor már az Úr túl volt az Ádám-utódokkal folytatott első kísérleteken. Próbálta megnöveszteni őket – óriásokká nőttek. Próbálta isteni értelemmel és tudással felruházni óket: rosszra használták a tudást, és fellázadtak teremtőjük ellen. Az Úr dühében felmondta a szövetséget, elpusztította az óriások seregét, országuk fennsíkját lesüllyesztette úgy, hogy azontúl még a folyók is másfelé folytak. Az egyetlen, amit meghagyott, az Úr Kapuja volt. A maradék emberek oda gyűltek, és megalapították Bab-Él városát.

Az Úr pedig visszavonult az Óhegyre, amely az Éden völgye felett magasodott. Itt teremtette hajdan az első emberpárt, innen űzte ki őket az idők hajnalán, hogy aztán szaporodjanak, sokasodjanak, és betöltsék a Földet.

Az emberek közül sokan a partvidéken kerestek menedéket az egyre veszedelmesebbé váló óriások elől. Az Úr hajójával sokakat átvitt a szigetre. Az ott letelepedett emberek közül nem kevesen vették megtiszteltetésnek és különleges szerencsének, hogy leányuk az Úr egyik fiához mehetett feleségül. Az angyalok fiai, „az Úr unokái” a következő nemzedék vezérei lettek: magas növésű, szép emberek, mind a nők, mind a férfiak: okosak, kedvesek és rosszakarat nélkül valók. Ők alapították meg a hegy alatt Atlantisz városát, a hegy alatt, amelyet máig úgy hívnak: A Világ Köldöke.

Amikor Noé Bab-él városában épp leült a Mester elé, hogy évek hosszán át az iskolában maradjon; Atlantisz városa és az egész kontinens hatalmas ünnepségre készült. Ugyanis hamarosan elérkeztek volt időszámításuk 7777-ik évéhez. A „Négy Hetes” nagy és dicsőséges jubileumnak számított. A birodalom és a város élete pompázatos csúcsokon tündökölt, alig győzték visszairányítani a kecskebőr tömlőkön és tutajokon érkező bevándorlókat, akik mind gondtalan életet és felemelkedést reméltek a gazdag kontinensen.

Persze sokan vízbe fúltak közülük, sokakat elsodort a tenger, és ha szerencséjük volt, valamely szigeten, vagy Afrika kies földjén értek partot. De voltak évente néhány ezren, akiknek sikerült Atlantisz parti őreinek éberségét kijátszva a kontinens belsejébe jutniuk. Ezeket rendszerint nem vitték vissza az európai partokra. Amíg nem találtak maguknak munkát, amiből megélhettek, az állam gondoskodott róluk.

Persze voltak olyanok, akik nem szorultak rá az állam gondoskodására. A fémművesek, kő- és fafaragók, szerszámkészítők mindig találhattak munkát az állandóan nyüzsgő, gyarapodó, épülő kontinensen.

Folytatás: 2010. október 31, délután 14.30


Bocs, beteg voltam, ezért a két napos csúszás.

Szekercés Sorin, az ács családjával – Enével, gyönyörű keleti feleségével, és a nő szíve alatt hordott magzattal – negyven napi járóföldről indult a tengerhez. Nagy oka volt rá: gyilkosságba keveredett, méghozzá olyanba, amit nem lehetett egyszerű váltságdíjfizetéssel megoldani.

*

Galdan, a harcosok vezére aznap, amikor Sorin vábdorlásának története elkezdődött, hosszú útról tért meg. Csapata szétszóródott: a marcona fegyveresek zsákmánnyal megrakodva igyekeztek minél előbb hazaérni, megörvendeztetni a családot a messzi földről rablott kincsekkel. Persze magának Galdannak jutott a zsákmány java: hét szekérrel hordták be, a házba nem is fért még a tizedrésze se, a boronafallal kerített udvaron halmozták föl, de még az is majdnem szűknek bizonyult.

A nagy, bikafejű vezér szerette, ha úgy nevezték: Galdan, a Rettenetes. Meg is tett mindent, hogy megfeleljen ennek a névnek: nyakaztatott, akasztatott, karóba húzatott embereket válogatás nélkül, az ellenséget éppúgy, mint a saját embereit. Illetve az ellenségeit sokszor ok és cél nélkül, pusztán azért, hogy rettegjenek tőle a meghódított földek lakói, és önként hordják elébe azt, ami még megmaradt a vagyonukból. Vérben gázolva járta meg a messzi Keletet, és sehol nem talált legyőzőre. Ha vitt volna magával írástudó embert, késő századok múltán is krónikák szóltak volna felülmúlhatatlan vitézségéről, dicsőséges hódításairól. De sajnos a Hold Fiai közül, ahogy magukat nevezték, senki nem konyított az írás tudományához: nem is sejtették, hogy van már ilyesmi a világon.

Galdan háborújából tehát nem maradt más, mint a rengeteg sok zsákmány. Kupacokban álltak az arany edények, ellenséges királyok betört, horpadt, laposra vert arany-ezüst sisakjai, aranymarkolatú, drágakővel kivert bronz és kovakő kardok, különös alakú fegyverek, amikről csak az tudta volna megmondani, mire valók, aki ellen harcoltak velük; trónszékek, heverők, teknőcpáncéllal berakott asztalok, súlyos aranyrudakon lengő hatalmas toll-legyezők, és még felsorolni is sok, mi mindenféle kincs hevert egymáson. De nem ez volt a legdrágább zsákmány: hatalmas, ringó járású, sosem látott állatokon: kétpúpú tevéken Kelet szomorú szemű, gyönyörű lányai érkeztek a kerített udvarra, mögöttük kötélbéklyóval a lábukon válogatott férfi foglyok serege vonult. Ezek voltak Galdan hadjáratának legértékesebb zsákmányai.

A vezér messzi földre kiküdött hírnökei hírelték szerte, hogy Galdan megtért háborújából, és udvarházában nyárközép havában, holdtölte után egy nappal rabszolgavásárt tart.

Addig még hátra volt majdnem három hónap. Galdan azért időzítette akkorra a vásárt, mert úgy gondolkodott: előbb dolgozzanak a rabok az aratásban. Annak kettős haszna lesz: egyrészt meglátja, melyik mennyit ér, másrészt a harcosoknak nem kell a földeken dolgozniuk: gyakorolhatják magukat addig is a fegyverforgatásban.

Galdan tudta, hogy az asszonynép is sokat ér, sokszor többet, mint a legerősebb férfi – de személy szerint nem sokra tartotta őket. Volt egy hibája: ki nem állhatta a nőket. A férfiakat szerette. Fekete hajú keleti fiúkból vagy egy tucatnyi sündörgött körülötte – az asszonyok meg lehettek tőle ahol voltak. A portáján se nagyon szívelhette a zajos népséget, hát – amíg a rabszolgavásár napja elérkezik – keresett gazdákat, akik némi juttatásért, adósság-elengedésért befogadták a lányokat, asszonyokat. Egy kikötése volt: olyan állapotban kapja vissza őket, amilyenben odaadta. Ha valamelyikben kár esnék, azt a befogadó gazda köteles Galdannak megtéríteni.

A vezér nem viccelt, ezt tudta mindenki, de ellentmondani sem mertek neki, azon kívül nem is ígért keveset az asszonyok jóltartásáért.

Sorin apja, Garn is a befogadók között volt. A szépséges leány, akit hazavitt, ritkaság volt a keletiek között: mandulavágású szeme meleg barna volt, nem ázsiai fekete, és a haja is puhán, gesztenyebarnán omlott a vállára. Atlantisz őslakosai vörösek voltak, a Termékeny Völgy népe fekete hajú, a hegyeken túliak között szőkék is akadtak, de a barna haj nem volt jellemző, a barna őzikeszem pedig a világ legritkább jelensége volt. El is bűvölte az ifjú ácsot, úgyhogy amikor a munkája engedte, és szerét ejthette, ott sündörgött a szövőház körül, ahol a rableány hol vidám, hol szomorú dalokat dúdolva fonta és festette a gyapjúfonalat. A lány, akit Enének hívtak, könnyen tanulta a nyelvet, és Sorin szívesen tanítgatta. Garn nem sokat volt otthon, lekötötte a birtokok gondja, a felesége pedig, mivel megszerette a vendégleányt, jó szemmel nézte, hogy a fiatalok egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Estelente játszadoztak, a lány tanította a fiút virágkoszorút fonni, a fiú tanította a leányt sípot faragni: adig-addig, míg egyszer csak összebújtak, egyik csókból lett a másik, aztán egy nap az istálló mögött kazalba rakott meleg szénában megtörtént, aminek nem lett volna szabad: a leány kitárulkozva odaadta magát a legénynek. Ekkor derült ki, hogy dacára a háborúnak, fogságnak, sikerült megőriznie szüzességét. Sorinnak ettől kezdve nem volt más gondolata, csak az: hogyan válthatná ki a lányt Galdan fogságából. Persze ehhez lett volna néhány szava Garnnak is, ha tudott volna a dologról. De újhold idején, amikor megjött, egy rendes vacsora után már dűlt is végig a medvebőrös dikón, hajnalban pedig az első kakaskukorítás előtt már megetette az ökröket, és mire a hajnal rózsaszínje megjelent az ég legalján, már rég messze, a hegyek alján nyikorgott vele a telikerekes talyiga. S aztán megint nem látta a családot teleholdig. Pedig ha jobban odanéz, nyár elején már láthatta volna Ené hasacskájának gömbölyödésén, hogy valami nem egészen úgy van, ahogy a Galdannal kötött alku szerint  lennie kellene.

Közeledvén a vásár ideje, Galdan elküldte embereit, ellenőrizzék, hogy a családokhoz kiadott rabszolganőkkel rendben van-e minden. Amikor meghallotta, hogy Ené gyermeket vár, ordítani kezdett:

– Mit képzel magáról az a féreg?! Megmondtam, hogy úgy akarom visszakapni, ahogy odaadtam!

Kirohant az utcára, és mindenféle kíséret nélkül, egy szál karddal az oldalán, robogott egyenesen Garn portájára.

Sorin gerendát faragott a ház előtt. Amikor meglátta a nagyhatalmú hadurat, abbahagyta a munkát, felállt és tisztelettel köszöntötte. Galdan köszönés helyett habzó szájjal üvölteni kezdett:

– Tönkre akarsz tenni, te gaz kutya?! A legdrágább árumat bíztam rád, és temiattad elvesztette az értékét! Semmit nem adnak érte, érted?! Semmit!

Meglátta a házból kilépő Enét.

– Nézd meg, hogyan pusztítom el! – ordította – És utána levágom az orrod és füled, hogy emlékezz rá: ne nyúlj az én tulajdonomhoz!

Eszébe nem jutott, hogy ez a földön csúszó pondró, ez a nyavalyás kis földműves-ivadék ellenkezni próbálna vele, a csataterek vérfarkasával. Vele, aki százszor különb legényekből egy nap két tucatot is lekaszabolt a hadjáratban!

Nagyon meglepődött, amikor a leányra lesújtó kardja csendülve beleütközött Sorin felemelt szekercéjébe.

– Ellenkezni mersz, nyavalyás?!

Meglendítette a súlyos bronzkardot. Sorin kezében lendült a szekerce. A vasszerszám simán kettévágta a bronzfegyver pengéjét, és ugyanazzal a lendülettel, mint a tököt, vágta ketté a hadúr sisakos fejét.

A csaták vérfarkasa hang nélkül omlott össze. Ené elfojtotta feltörő sikolyát.

Az ajtóban megjelent Sorin anyja, Ünna.

Sok éves tapasztalatával azonnal átlátta a helyzetet, és parancsoló mozdulattal intett a fiának:

– Dobd ki ezt a dögöt az udvarból, ne itt találják meg! Te meg, lányom, hozz homokot, fel kell szórnunk vele a vért! Sorin, készülj, hozd a lovakat, hosszú útra mentek!

A fiatalember ellenekzni próbált.

– Anyám! Az ő állapotában…

– Épp azért, fiam! Fél óra múlva ennek a hízott disznónak az összes zsiványa titeket fog keresni, és jaj nektek, ha megtalálnak! Tégy egy kerülőt, hogy félrevezesd őket, aztán irány Nyugat! Ha eléred a tengert, keress egy hajót, ami átvisz a Fényes Város szigetére, ott biztonságban lesztek! Velem ne törődj, a kutyafejűeknek csak ti kelletek!

Gyorsan összerakták a legszükségesebb útravalót, és vágtatásra sarkallták a két jól futó, naytestű lovat. Garn északról hozta őket, négy ökröt adott értük. Jól tudta, miért: a borzas kis keleti lovak közül három tett ki egy ilyet, futásban, erőben, kitartásban messze elmaradtak mögöttük.

Alig hagyták el a falut, felharsant a fegyveresek üvöltése: megtalálták halott gazdájukat. Nem tartott öt percig, mire tisztába jöttek a helyzettel. Szerencsére először egymás között kellett tisztázni, ki legyen ezután a vezér. A négy alvezér egymásnak esett, és eltelt közel egy óra, mire a legnagyobbiknak, Sötét Vardannak sikerült miszlikbe aprítania a három másik aspiránst, akik a vezér örökébe szerettek volna kerülni.

Sorinék északra indultak, megkerülték a hegyet, belegázoltak egy patakba, jól látható nyomokat hagytak a másik oldalon, majd egy sziklamezőn, ahol nem látszottak a nyomok, szépen átvezeték a lovakat, és vágtatva indultak nyugat felé.

Az üldözők tartották az északi irányt, hamarosan találtak egy kirabolni való nomád tábort, ahol már majdnem elfelejtették eredeti céljukat, aztán beleütköztek egy megerősített cölöpfaluba egy félhold alakú tó partján. A hosszúfejű tavi emberek nemcsak többen voltak, de erősebbek és okosabbak is. A csatából két-három kutyafejű harcos menekült meg: ezeket aztán a hegylakó pásztorok verték agyon.

Sorinék mit sem tudtak az üldözők végzetéről: az atlanti parton hajóra ültek, és hamarosan kikötött velük a bárka Atlantisz szigetén.

Sorint, mint minden hasznavehető mesterembert, szívesen fogadták, kapott otthont, munkát, és mire a kislányuk megszületett, már maguk közé valónak tartották őket az atlantisziak. Sorin kiemelkedett eszével és erejével az ácsok közül, így az építkezésekről átkerült a hajóácsok egyik nagy tengerparti műhelyébe. Itt hamarosan munkavezető lett, megtanult olvasni a hajótervezők rajzaiban: élete, úgy látszott, révbe ért a Fényes Város hatalmas kikötőjében. A dicsőséges Négy Hetes ünnepére készülődő birodalom új flotta építésébe kezdett, és ez, úgy tűnt, évtizedekre munkát adott Sorinnak és a többi hajóépítőnek.

Folytatás: november 6, 14.30


3. fejezet

Eközben Noé mind testben, mind lélekben gyarapodott Bab-él városában. Míg társai több tucat ismétlés után is csak hézagosan, meg-megakadva mondták fel a szent szövegeket, Noé első hallásra megjegyezte a tanulni valót. Bármilyen ábrát első látásra lerajzolt, és bármikor emlékezetből is agyagba karcolta vagy a porba írta ugyanazt. Bármilyen hallott dallamot hangtévesztés nélkül énekelt vissza, és hiba nélkül ismételte a szent szertartások mozdulatait. Pedig ez szerfelett nehéz volt, különösen a bikatánc, amit az áldozati oltár előtt kellett lejteni a megölt istenállat teteme felett.

A bikaáldozat szokása Atlantiszról került az Úr Kapujának Városába, habár néhányan azt mondták, az ősidőkben az atlantisziak az itteniektől tanulták.

Csakhogy azóta egy vízözön és egy tűzözön pusztította el a világot, és a régi helyén keletkező új ég és új föld nem őrzött meg semmit az azelőtti emberi alkotásokból, így aztán a régi dolgokról csak bizonytalan hagyományok maradtak fönn. A tűzözön után jöttek a földre az óriások, ezek építették a Város négy kapuját. Aztán eltűntek, nyomtalanul, mert az Úr megharagudott rájuk, és úgy kiveszejtette őket a Földről, hogy még a csontjaik sem maradtak meg.

De vissza Atlantiszhoz és a bikaáldozathoz: abból is látszik az istenállat-áldozat szokásának keleti származása, hogy a rituális rajzokon a bika a Napkorong képét viseli a szarvai között. Márpedig A Napkorong Kelet csillaga, a reggel jelképe, ahogy a Hold az éjszakáé. A Nap a férfi, a Hold a nő. Párban járnak. Ha az egyik elveszne…

Azt is mesélik a régiek, hogy egyszer elveszett a Hold. Aztán meg kettő volt belőle, és az egyik a Földre zuhant. Ez ütötte azt a roppant nagy lyukat, túl Atlasz hegyfalán és a sós mocsarakon, ahol Bab-Él tudósai szerint vége van a világnak.

A bikaáldozat dalait és táncait hát Noé tudta legjobban, úgyhogy hamarosan ő lett az, aki a növendékek közül segédkezhetett a papoknak a nagy szertartásokban. Hamarosan városszerte ismerték: az árusok fügével, naranccsal kínálgatták, a fuvarosok néven szólították, és hozták-vitték a híreket közte és a családja között.

Az esztendő így hamar lepergett, és amikor Lámekh arra gondolt, ki kell választania a juhokat, hogy elinduljon velük az iskolához, alig ért ki a nyájhoz, amikor feltűnt a dombok közt egy karaván, és a vezető nagy felszóval őt szólította.

– Uram, ha te vagy Lámekh, a pásztor, üzenetet hozok neked Bab-Él városából! Fiad, az ifjú No-Ah, aki immár az egész város kedvence, az értelem, az ügyesség és a jóság csillaga, hamarosan meglátogat!

Elmondta aztán, hogy az iskola vénei összeültek, és elhatározták, hogy az Atlantiszba induló küldöttséggel elküldik a gyermeket, mert senki nincs, aki úgy meg tudná jegyezni, amit lát és hall, mint ő. Ha visszatér, az atlantiszi tudás válogatott kincseit adhatja át nekik mindenféle feljegyzés nélkül. Ezért aztán Lámekh ne törje magát a juhok dolgában, a fiú ellátásának ügyét immár az iskola és Bab-Él városa vállalja magára.

És eljött a fiú, mind az iskola virágjával, akiket kiküldtek a Világ Köldökéhez, hogy ismerjék meg a Tudás forrását, amelyből újjá lehet építeni majd a Szövetséget az Úr és az emberek között. Nagy ünnep volt, soknapi járóföldről jöttek a vendégek, megcsodálni a fiút, aki ilyen fiatalon Bab-Él Városa Lélek – és Testnevelő Intézetének legfőbb büszkesége és legféltettebb kincse lett.

Apja kivitte a kénes forráshoz, amelyből már rég nem látszott az égre mutató kéz – és megeskette bátyja szellemére, hogy visszatér, és családja, rokonsága, népe javára használja, amit messze nyugaton befogad elméjébe.

És Noé megesküdött, és érezte, hogy erő árad szét tagjaiban, és ha akarja, egy mozdulattal kibillenti a helyéből a világot.

De nem akarta. Most a legfontosabb törekvése a megismerés volt, mert a dolgokon akkor uralkodhatunk – és ezt nagyon jól megtanulta a filozófusoktól – ha ismerjük alakjukat, kiterjedésüket, anyagukat, tudjuk, mitől mozognak, merrefelé és milyen gyorsan: hogy mitől születnek és mitől halnak meg. És leghőbb vágya volt, hogy ezt megtudja a Birodalomról, amely több mint hétezer éve uralta csillogó tornyaival az Ókeanosz bejáratát.

Folytatás: november 14, délután


Csakhogy az út nem volt egyszerű odáig. Vezetőül felfogadták volna Lámekhet, aki már járt a tengeri birodalom fővárosában, de ő nem szerette volna magára hagyni a gazdaságot. Egyébként sem tartotta volna jónak, ha ugyanazzal a karavánnal utazik a család két vezetője. Mert Noéval úgy számolt, nemcsak ő, hanem a nagycsalád és a törzs is, mint a család majdani fejével, a birtokok leendő urával – és ha netán valami történik az úton, ne pusztuljanak el mindketten.

Az úton a legelső veszedelem, amivel szembe kellett nézniük, a Füstölgő Hegyek szurdoka volt. A síkság a hegyeken túl fodrozódó, nagy vizekben folytatódott. A Fehér Vizek a hegylábnál áttörő, zúgókkal, vízesésekkel szabdalt, vad folyóban folytatódtak, amely aztán a Termékeny Völgyek középső lapályára kiérve, szélesen kanyarogva öntözte a végtelen legelőket. A Sárkányfolyó szurdoka halálos csapdákat rejtett. Sárkány már nem volt a szakadék mélyén, csak csontjait mosta itt-ott a csillogóan szökdécselő hideg, tiszta víz. Rettentő méretű koponyák hevertek a völgy fenekén, megkövesedve, kékesen, vízből kiálló részeik néhol bolyhos, puha zöld mohával borítva. Voltak a közelükben bordacsontok is, és akkora lábszárcsontok, hogy négy ember is alig tudta megemelni őket. Nem csoda, hogy messze földön is rettentő meséket meséltek a folyószurdok sárkányairól. Hanem ami igazából fenyegető volt, az a törpék népe: ők nem a folyóparton éltek, hanem a hegyek derekán, az örökzöld cserjék között. Ha idejekorán észrevették az átvonuló csapatot, nagy siklákat görgettek a mélybe, aztán a kövek által agyonvert embereket, állatokat megsütötték, és nagy, hejehujás lakomákat tartottak a hegygerincek által kerített áldozati fennsíkukon, ahol régi sárkányölő isteneiknek hódoltak.

Bab-Él küldöttei hajnali szürkületben jutottak el a kis hegyi emberek tanyája alá, és már jó távol jártak, amikor hallani vélték mérges kiáltozásukat. Utána már csak a mély szakadék peremén végigfutó, síkos ösvény jelentett veszedelmet, de itt mindössze egy öszvér csúszott meg, azt is idejében sikerült visszataszítani a keskeny útra.

Amikor kiértek a hegyek árnyékából, szélesre tárult előttük azút: elkanyarodva a nagy tótól és a folyótól, bevezette őket a dombok közé. Még sokáig látták messziről a hegyek fölött kígyózó füstöt. Azon a vidéken jártak, ahol nem sokkal előbb Sorin menekítette szewretteit Galdan harcosai elől. Nem kelt fel hétszer felettük a nap, egy dombról megpillantották az óceán vizének elnyúló, kék szalagját. Noé felsóhajtott: végre! Érezte, hogy sorsa összefonódik ezzel a végtelen, gyönyörű vízzel. Igazából rohanni szeretett volna, de kényszerítette magát, hogy lépést tartson a méltóságteljesen vonuló csapattal.

A kikötő egy nagy folyó torkolatánál állt, távolról, ha az ember nagyon megerőltette a szemét, odavilágítottak Atlantisz csodálatos, csillogó tornyai. De nem lehetett csak úgy felpattanni egy bárkára, és odavitorlázni. Levelet küldtek egy kereskedelmi hajóval, és majd két hetet vártak, mire válasz érkezett rá.

A válasz nem egy levél volt, hanem egy díszes, nagy hajó. A hajóról fehér ruhás küldöttség szállt le, és nagy reverenciával a fedélzetre invitálták Isten Kapujának küldöttségét. Kicsit csodálkoztak Noé jelenlétén, de amikor kifogástalan kiejtéssel üdvözölte őket a saját nyelvükön, és feltűnő értelmességgel válaszolgatott kérdéseikre, pillanatok alatt figyelmük középpontjába került.

Amint elindultak, Bab-Él küldöttei valamennyien tengeri betegségbe estek, kivéve Noét, aki az atlantisziakkal együtt mosolyogva élvezte az utat. Pedig fújt a szél rendesen, hegynyi hullámok ingatták a hajót, a hullámokból felcsapdosó sós permet marta az emberek orrát és szemét. Ahogy egyre közelebb ért az isteni város, lassan szellővé csillapodott a vihar, és mire a legkülső körbe értek, épphogy csak meglebbentette a vitorlákat, annyira, hogy lassan és csendesen be tudott siklani a hajó a díszkikötőbe, ahol már várták a Völgy küldötteit.

Noé sohasem felejtette el ezt a fogadtatást. Az aranyfényű falak alatt, a hatalmas kapuboltozat előtti, sárga és vörös dísztéglákkal kirakott térségen álltak az atlantisziak vezérei, mindannyian fehér ruhában. A fogadtatás kezdő jelenete olyan volt, hogy a vendégek többsége zavarba jött tőle: szőke atlantiszi lányok sörrel, rozskenyérrel és kecskesajttal kínálták őket. Aztán, hogy jelképesen megkóstolták, öltöztetőemberek léptek elő, és mindannyiuk vállára fehér palástot borítottak. Noéval egy kissé megállt a tudományuk, mert a legkisebb palást is kétszer akkora volt, mint ő – de végül gyorsan megoldódott a dolga: egy kislányt beküldtek a városba, és perceken belül visszatért egy köpennyel, mely egy kissé nőiesre volt szabva, és kis, halovány virágos hímzés díszítette a szegélyét, de a mérete megfelelő volt.

Noét feszélyezte, hogy lányinget adtak rá, de ingerelte is a belőle áradó illat és jóérzés. Mindenesetre hirtelen más szemmel kezdte méregetni a szőke lányokat, akik kétoldalt megálltak a kapu mellett, és mosolyogva nézegették a messziről jötteket. A küldöttséget átvezették a kapun, és a mögötte lévő, lépcsőkkel kiemelt kerek térség közepén trónszéken, királyi díszben ott ült Atlantisz soros uralkodója. A tíz király közül – ezt Noé is jól tudta – évente jutott egyre-egyre az uralkodás. De minden lényeges dologban a Tízek fejedelmi tanácsa döntött.

Az uralkodót az arany, a drágakövek, a drága fegyverek és ruhák, prémek, tollak és illatszerek olyan pompája környezte, ami egyszerűen lenyűgözte Noét: úgy érezte, ő csak egy porszem, semmi emellett az emberfeletti ember mellett, és ha megszólítják, válaszolni sem tud, mert nemcsak a szava, a lélegzete is fennakadt.

Folytatás: : november 16, délután.


 

4. fejezet

Öt év múltán már mosolyogva emlékezett vissza Noé a lányos zavarra, ami megérkezéskor úrrá lett rajta. A küldöttség mintegy három hónapot töltött a szigeten, aztán, ajándékokkal dúsan megrakodva, elindult hazafelé. Sokmindent kaptak, de semmit nem tudtak meg. Idejüket jórészt a sziget fürdőiben és a királyi palotákban töltötték. A hegy alatt fakadó hideg és meleg vízű forrás vizét sokféle fürdőmedencébe vezették: volt ott több strandmedence, ezeknek vize télen – mert az évszakok, habár korlátozottan, jelen voltak a szigetek időjárásában – lehűlt akár olyan hidegre is, hogy csak a legedzettebb helybeliek mertek beleugrani, s ők is csak néhány percet töltöttek a medencében. A meleg vízű, fedett medencék bezzeg télen-nyáron tele voltak. Illetve: tele voltak a polgárok és a katonák medencéi. Mert külön medencék szolgálták a királyi családokat, külön a papokat és a tudósokat. A nyilvános medencék közül pedig a melegebb vízű az asszonynép számára volt fenntartva, a férfiaknak az onnan kifolyó víz jutott. Ez sem volt hideg persze, de nem lehetett benne álomba ringatózni, mint ahogy azt a nők sűrűn megtették az ő medencéjük szélén, nagy gyönyörűségére a szemlélődőknek. Mert a fürdőkben mindenki mezítelen volt, viszont ismeretlen volt a szégyenérzet, mezítelenségük eltakarása. Nem emeltek falakat, a ligetekben sétálók betekinthettek a meleg fürdők teteje alá ugyanúgy, ahogy a hideg medencék közönségét szemlélték. A sziget szélén az emberi fürdők kifolyó vizében állatokat fürdettek. Mert a lovakat, juhokat, elefántokat és egyéb barmokat is megfürdették, méghozzá elég sokszor, hogy mentesek legynek az élősködőktől és a betegségektől. Ugyanis a melegvíz nagyon sok betegséget gyógyított, ez meg is látszott Atlantisz lakosságán.

A királyi fürdőkben a kiváltságosok áztatták tagjaikat. Ide invitálták Bab Él küldöttségét is. Itt már nem különítették el a nőket, lévén hogy nem volt rá szükség, mivel a királyi családok sarjai olyan nevelést kaptak, amelynek legfontosabb alapelve az önuralom volt. Ezt bizony a küldöttség némely tagjának nehezére esett megtartani, ugyanis a királyi családok nőtagjai szinte kivétel nélkül nagyon szépek és vonzók voltak, és mindenféle szemérem és gátlás nélkül szóba elegyedtek a távolról jöttekkel, sőt olykor-olykor bevonták őket játékaikba.

A fürdés mellett a másik foglalatosság, amiben a követeknek részt kellett venniük, a vadászat volt. A Termékeny Síkságon akkoriban még alig-alig akadtak olyan sakálok és farkasok, akik az embereket választották társnak, gazdának. Atlantiszban egész falkákban tartották őket a paloták körül, kutyának nevezték, és amellett, hogy labdajátékokat játszottak velük, vadászatokra használták őket. A vadászkutya-falkák bámulatos kitartással üldözték rokonaikat, az aranysakálokat és a rókákat. A vadászok csoportja lóháton követte a kutyafalkát, és óriási örömujjongásban törtek ki, amikor az ebek bekerítették áldozatukat, és mindenféle játékos trükköt bevetve, lassan és látványosan szétmarcangolták.

Ehhez persze meg kellett tanulniuk a követeknek a lovaglást, ami nem ment egyszerűen, ugyanis volt olyan professzor, aki visítani kezdett, amikor megindult alatta a ló. De végülis mindenki megtanulta, hiszen ők azért jöttek, hogy megismerjék az atlantiszi életet.

De például hajógyárba nem vitték el őket, és nem mutatták meg a harmadik csatörnaközben füstfelhőket eregető fémkohókat sem. Pedig nagyon kíváncsiak lettek volna arra, hogyan válik olyan csodálatossá Atlantisz aranynál drágább, titkos féme, az oreikalkhosz. Ez a túzfényú fém borította a fellegvár falát, fényét a Nagy Gát hegycsúcsairól is látni lehetett, habár arrafelé ritkán jártak emberek. A fellegvár közepén emelt ősrégi templom is őrzött sok oreikalkhoszból készült szobrot, de láthatóan, ezt nem egészen ezer éve fedezték fel. Az első szobrok, például Atlasznak, a sziget névadó, legendás királyának hat ló vonta harci kocsin álló szobra, bronzból készültek. Körülötte néhány ezüstből aranyból öntött régi szobor állt, és a falakat körülvevő újabb alkotások jórészt oreikalkhoszból, illetve ezzel a fémmel bevont aranyból voltak készítve.

A szigeten ritkán volt rossz idő, szinte mindig sütött a nap, de a fellegvár felett éjjel-nappal egy felhő állt, amely akkor se mozdult, ha tombolt a vihar. A követek hossza kíváncsiskodás után annyit tudtak meg róla: ott áll, az emberi szemek elől eltakarva, az Úr égi hajója. Jaj az embeknek, ha egyszer megmozdul, tűzbe, vízbe, vérbe merül a világ!

Ennél többet nem sikerült megtudniuk, és a követek elégedetlenül indultak útnak a rengeteg ajándékkal, amit kaptak. Az ajándékok között bőven volt arany, ezüst, bronz edény, használati tárgy és fegyver, de oreikalkhosz egy kicsi darab sem. Az egyik professzor egy könyvet szerzett valahol, de induláskor ennek nyoma veszett. Az ajándékok nem viseltek egyetlen atlantiszi betűt sem, a vendéglátók nem adták az írásukat.

Noé ottmaradt a palotában, hogy a királyi iskolában tanuljon. Úgy gondolták ugyanis, hogy több okból jobb, ha ott tartják. A legfőbb ok, amit senki nem mondott ki, az volt: a kisfiú megjegyzett mindent, amit egyszer látott vagy hallott, és többet elmondott volna Bab Él vezetőinek, mint az egész küldöttség. A másik ok, hogy úgy gondolták, hogy képességeit ők is felhasználhatják. A harmadik pedig, hogy a tíz király tanácsa üzenetet kapott az Úrtól: a kisfiút tartsák a városban, és tanítsák meg mindenre, amit meg szeretne tanulni. Ekkor még Atlantisz királyai feltétel nélkül tisztelték és félték az Urat. Ezért nem támadták meg még a Termékeny Völgy és a Végtelen Erdő népeit.

Folytatás: december 20, délután

Pedig kedvük lett volna rá, de valahányszor összegyűltek az Úr Oszlopa körül a Vár Lótuszvirág-termében, az Úr hajója alatt, az áldozati jelek mindig arra utaltak, hogy Atlantisznak vége, ha seregei leereszkednek a mélyföld síkságaira, és meghódítják az ott élő pásztorok és földművelők népeit.

Nyugat felé szabad volt a járás, viszont ott jóformán senki nem lakott az atlantiszi telepeseken kívül. Ott, ahol Nyugat felé véget ért a tenger, egy hatalmas sziget állt az Iszapos tenger közepén, szinte akkora, mint maga Atlantisz. Ezen laktak népek, akik még a megszámlált évek előtti világból, az első emberi kultúrát hordozó Mu szigetéről származtak, amely jóval a Négy Hetes, vagyis a Város idejének kezdete előtt a tengerbe veszett.

Nem volt szabad velük találkozni atlantisziaknak: akiről megtudták, hogy beszélt velük, azonnal megölték. Állítólag olyan titkokat tudtak, amik romlást hoztak volna az atlanti birodalomra. Azt mondták, valamikor harcoltak az Úr seregeivel, és bár földjüket megsemmisítették, ők maguk nem szenvedtek vereséget. Idejük olyan volt, mint az Úr ideje, számukra ezer év egy nap volt a mesélők szerint, és akik ma a mocsaras sziget közepén emelkedő fellegvárban éltek, nem az Úrral csatázó nagy harcosok ivadékai voltak, hanem maguk a harcosok, feleségeik és gyermekeik. Nem voltak sokan, mivel náluk a születés éppolyan ritka volt, mint a halál.

Noé csak suttogó meséket hallott róluk, a régi idők híreseiről, akik elhúzódtak az Úr közeléből. Bár, ezt már a papok mondták, akik az angyalokkal beszéltek, áldozatokat mutattak be az Úrnak, bár erről egyesek szerint rossz véleménye volt – az Úr elől nem lehetett elbújni. Mindent látott, és mindenről tudomása volt. És nem volt elégedett a világgal, amit valamikor ő maga formált. De ezt egyelőre  a saját hibájának tartotta, és saját magával, meg a főangyalokkal elégedetlenkedett, akik nem voltak képesek a hibákat orvosolni.

Noé tanult, figyelt, okosodott. Elrepült néhány év, és már mindent tudott, amit tudhatott a város iskolájából, és az előkelők beszédéből és szokásaiból. Ami könyvhöz hozzájutott, elolvasta, ami verset, éneket, regét meghallgathatott, meghallgatta és megjegyezte. Végül, már tizenkét éves nagyfiúként, azért folyamodott, hogy mesterséget tanulhasson. A nagytanács úgy határozott, hogy a hajóácsokhoz adja inasnak. Az nem könnyű munka, de nem is túlzottan veszélyes, azon kívül, ha az éles eszű fiú megtanul bánni a hajóépítéshez használatos tervekkel, lehet, hogy nagy hasznára lesz az atlantiszi hajózás fejlődésének.


 



Kategória: A Bárka, Noé, Uncategorized, vízözön | Címke: , , , , , , , , , , | 1 hozzászólás